Pesti divat

Németh Anikó stílusa rendhagyó (már ha divattervezők esetében értelmezhető egyáltalán ez a fogalom). Nemcsak hajszínében és kreációiban az, de abban is, ahogyan tálalja, amit tud.

Téli kollekcióját például a félig kész üzletében mutatta be – mintha azt sugallta volna, hogy az évszakok éppúgy hamar tovatűnnek, mint a bolt falait borító nejlonfólia. Szó sem volt hagyományos divatbemutatóról, inkább valamiféle performanszt láthattunk, ahol művészek – Harcsa Veronika, Karafiáth Orsolya, Tóth Evelin… – voltak a modellek, és a „viselésen túl” eladóként is megnyilvánultak. A zene, a szöveg, a koreográfi a inkább összművészeti rendezvény benyomását keltette, és nem azt, amiről azt hittük, hogy egy divatbemutató lényege: a ruhákat el kell adni. De mi van akkor, ha ezek után fel sem tűnnek a főszereplők, azaz a ruhák, és a nézősereg inkább lemezt vagy verseskötetet szeretne vásárolni?

„Örülnék annak is – mondja Németh Anikó. – Az tény, hogy egy ilyen, nem szokásos bemutató kicsit eltereli a figyelmet a ruhákról, de reményeim szerint ugyanennyire felkelti az érdeklődést is. Tervező vagyok, nem pedig üzemeltető, aki ruhakereskedéssel foglalkozik. Számomra evidens, hogy nem árubemutatót tartok, inkább azt hangsúlyozom, amit mondani akarok ezekkel a ruhákkal. A szakma sokszor meg is szól az ilyen dolgok miatt, de én sokkal inkább párbeszédet szeretnék a közönséggel, mint rájuk sózni ezt-azt.”

Kis pátosszal mondhatnánk az efféle hozzáállást küldetésnek is, hiszen manapság a közönség inkább a „rábeszédre” hajlik, és mintha nem akarna társalogni. Vagy a márkák bűvöletében, vagy az árcédulát vizslatva alakítja ruhatárát, így hát nem csoda, hogy Magyarországot Zonderangebótiának, a kifutó modellek országának is nevezhetnénk. De talán éppen ezért lehet szükség a Németh Anikó által hangoztatott jelszóra: „Egyedi ruhák egyedi embereknek.” Ám valójában mit is jelent az, hogy „egyedi”? A tervezőnél ez korábban nem volt kérdéses, hiszen a Manier – akkor még csak szalon – indulásakor kizárólag megrendelésre dolgozott, s az elkészülő ruha a vevő és a tervező álmának közös eredménye lett. Most azonban egy üzletben vagyunk, ahol választék van.

„Az egyediség nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy ruhából csak egy darab készül – mondja Németh Anikó. – A nagy divatházak azokat a holmikat mondják egyedinek, amelyekből pár száz darab készül. Mi azonban manufaktúrában dolgozunk, tehát legfeljebb egy-két ugyanolyan modellünk van. Meggyőződésem, hogy a dizájnérnek az a feladata – és dizájnérnek tartom a ruhatervezőt is –, hogy kisebb szériás, jobban átgondolt, nem csak kereskedelmi és funkcionális tartalmakkal bíró tárgyakat hozzon létre.” Más lapra tartozik, hogy az öltözködés legalább annyira a társadalmi helyzet reprezentációja, mint amennyire önkifejezési lehetőség. Szerencsés esetben a kettő ugyanarra a srófra jár. Bajok abból szoktak adódni, ha valaki félreérti a márkák mindenhatóságát. Vajon mit gondolt volna szegény Hugo Boss, ha a rendszerváltás tájékán meglátja azokat a hirtelen megtollasodott magyarokat, akik zakójuk ujján hagyták a címkét, így reprezentálva önnön boss-ságukat?

„Furcsa korban élünk, amikor nagyon sokan képtelenek meghatározni önmagukat – jegyzi meg Németh Anikó. – Inkább mások után mennek, másoknak akarnak megfelelni, ahelyett, hogy saját stílus kialakítására törekednének. Nem mindegy, hogy egy ruhában eltűnni akarunk, vagy üzenni valamit. Lehet üzenni azt is, hogy ez egy drága holmi, gazdag vagyok, megengedhetem magamnak, de lehet éppen a fordítottját is. Persze sokszor az is komoly előrelépés, ha valaki eljut oda, hogy tanácsot kérjen, mert egyáltalán kialakul benne a stílus iránti igény.”

szöveg - Legrát Tibor